A Szivárvány Első Színei

1984 szeptemberében lettem első osztályos gimnazista. Büszke voltam, tele voltam várakozásokkal, főleg ami a nyelvtanulási terveimet illette.

Eredetileg a haladó orosz nyelvi csoportba jelentkeztem, ám pont abban az évben – megfelelő számú jelentkező hiányában – nem indítottak haladó csoportot. Megszállottja voltam az orosz nyelvnek, az orosz kultúrának, a Szovjetuniónak, és még inkább a szimferopoli Szása Korolevnek, akit pár hónappal azelőtt ismertem meg a Balaton mellett, egy orosz nyelvi úttörőtáborban. Imádtam Alla Pugacsovát, akitől két féltve őrzött bakelitlemezem is volt. Nagy nehezen sikerült felvennem tőle egy Polimer kazettára az Arlekinót is, a nagy kedvencemet, viszont pár napra rá véletlen beletöröltem, és rávettem egy hülye Máté Péter számot, amit a mai napig is utálok. Egyszer – ahogy a Moszkvai Rádió magyar adásából megtudtam - Pugacsova fellépett Székesfehérváron is, de oda persze nem engedtek el a szüleim. Leveleztem már általános iskolában két lengyel lánnyal oroszul, '84 nyarától aztán persze Szásával is. De a világ valahogy csak nem akart színesedni. Szürke volt, lassú, öreges és dög unalmas.

Haladó németes csoportba mehettem volna, mivel viszont csak két évig tanultam előtte a nyelvet, azt is csak úgy nebenbei egy szakkörben, a környékbeli német tagozatos iskolákból jövők viszont nyolcig , erről is lemaradtam. Angolt meg nem választhattam, mert aki már tanult németül, az második idegennyelvként azt „választotta”, és kész. Bekerültem Vica néni karjai közé, a teljesen személytelen, porosz módszerrel irányított német csoportjába. Ha nem üvöltözött volna velem időnként, és a „ch” hangok ejtésekor nem köpött volna le bennünket az első sorokban, azt is gondolhattam volna, hogy egy NDK-s gyártmányú oktatórobot tartja az órákat. Aztán kiderült másfél év múlva, hogy Vica néni mégiscsak hús-vér ember, mert férje (?) megajándékozta egy kisbabával, akinek én személy szerint ugyanúgy örültem, mint maguk a szülők. Vica néni helyett ugyanis kaptunk egy csupa mosoly, vallásos vénkisasszonyt, Magdika nénit. Ő legalább képviselt valami értéket, még ha nem is pont az én kusza, lázadó gondolataimhoz illőt. Ám mert más lenni, mert kilógni a sorból, és bennem ez akkor tiszteletet ébresztett. Hogy a hatására lettem-e később német szakos, azt nem tudom, de a világ akkor már egy kicsit színesebbnek kezdett tűnni. Ezt a halvány színvilágot '85 nyarán még az NDK-s Kay Giese is gazdagította, akit egy családi kirándulás során ismertem meg egy balatoni hajóúton, mikor kikerültem pár percre a szüleim látószögéből. Kay percek alatt Szása nyomdokaiba lépett, s pár óra alatt überelte is őt. Kisebb-nagyobb cirkuszok árán, de sikerült távolmaradnom a további családi kulturális és wellness programoktól, és Kay-jal üres sörösüvegeket kezdtünk gyűjteni a strandon hogy visszaváltsuk, és pénzt keressünk vele - hol ő, hol én. Aztán mikor a környék összes boltjában megelégelték a tömérdek üveget, együtt lógtunk Siófok utcáin, próbáltuk kommunikálni, új színeket felfedezni magunkban – egymásban.

1984-ben viszont még sehol nem volt se Magdika néni, se Kay. A kezdő oroszos csoport és Vica néni szellemtelen példamondatai (Van almád? Nincs almám. Ha lenne almám, adnék neked néhányat. Van almája? Nincs almája. Ha lenne almája, adna neked néhányat. Van körtétek?) terhe alatt szenvedtem. Nagy örömömre elkezdett hosszabb időre hazalátogatni egy '56-os magyar emigráns házaspár, akik a szomszéd utcában kvártélyozták be magukat. A kommunizmus áldozatai voltak mindketten. Igaz a Róza néni maga testesítette meg '56-ig a helyi végrehajtó bizottságot... Engem viszont ez nem érdekelt különösebben, érteni se igazán értettem. Kapóra jött, hogy elkezdhettem a zsémbes, lekezelő, kirekesztő Róza nénihez angolra járni. És tanulgatni tőle, már amit lehetett.

Akkoriban megvehettem néha a zsebpénzemből a Világ Ifjúságát, ahol külföldi levelezőtársakat is találni lehetett. Máig se tudom, hogy történt, de a Világ Ifjúsága közvetítésével egyszer csak megjelent a címem egy hongkongi ifjúsági magazinban, ahonnan aztán több tucat levelet kaptam ottani fiataloktól. Eleinte úgy ollóztam össze a válaszokat, hogy amit az egyik írt, azt válaszoltam vissza kicsit átalakítva a másiknak, és fordítva. Róza nénivel és a hongkongi fiatalokkal aztán összehoztuk. Lassan-lassan megtanultam angolul. A szivárványom egy újabb halvány színnel gazdagodott, utat mutatva a cél felé.