Hol A Hazám?

A 90-es évek elején a még létező Csehszlovákiában, a Tátrában dolgoztam egy magyar csoporttal. Magánszállásokon, családoknál, többnyire nyugdíjas szlovák néniknél és bácsiknál voltunk elszállásolva. Súkromné ubytovanie volt a szolgáltatás neve, ami kényelmesebb és olcsóbb is volt, mint a környékbeli szállodák. (Mint anno Magyarországon a Zimmer frei.)

Egy nagyon idős házaspárhoz kerültem Poprad külvárosába, egy füstös kis konyhába, egy egyszerű kis szobába. Estefelé, a vacsora mellett kicsit próbáltam velük beszélgetni, hogy milyen náluk az élet, hogy érzik magukat, honnan jönnek hozzájuk vendégek – talán másfél évvel a rendszerváltás után. Nem túl sok sikerrel.

- Milyen a kapcsolatuk a lengyelekkel? - kérdeztem az idős, mogorva nénit.

- A lengyelek koszosak! - válaszolta mérgesen a mama.

- És a románok?

- Á, azok úgy lopnak, mint a cigányok.

- Hm. Azért az osztrákok jobbak, ugye?

- Azok a magyarokkal együtt szépen megszállva tartották Szlovákiát évszázadokon át!

- Az ukránok, oroszok?

- Komunisti! - hangzott a válasz.

- És a németek?

- Fašisti! - kiáltotta.

- És a csehek?

Ekkor már nagyon dühösen nézett rám a néni, s így kiáltott:

- Jedna banda s Nemcami! Ani nevie, kde je svoj domov! Stále len spieva, kde domov mŏj, kde domov mŏj, čo to sakra chce na Slovensku?! (Egy banda a németekkel! Azt se tudja hol a hazája! Folyton csak azt dalolja, hol a hazám, hol a hazám*, mi f_szt akar Szlovákiában?)

* Kde domov můj, kde domov můj (Hol a hazám, hol a hazám) – a cseh himnusz (egykori csehszlovák) első sorai.

Egy Kis Levét?

Jó tizenöt éve egy iskolának tolmácsoltam az akkori, vidéki Magyarországon. Egy tsz majorban voltunk kint napokig, ahol a francia partneriskolájuk tanárait kívánták elszállásolni és megvendégelni. Amolyan magyaros módon, igazi magyaros virtussal. Zsíros pörkölttel, szaftos disznócsülökkel, disznózsírban tocsogó töltött káposztával, zsírban kisütött rétesekkel, jó ecetes-cukros lében áztatott savanyúval, fröccsel, otthon főzött pálinkával, ahogy illik. Azokban az években vegetáriánus voltam (ma sem eszem sok húst, disznót meg egyáltalán). Ezek a munkák különösen nyűgösek voltak számomra, mert egyrészt cukros csalamádén és fehér kenyéren éltem, másrészt azon, amit előre csomagoltam magamnak.

A problémát viszont nem ez jelentette elsősorban, inkább az, hogy azzal a renitens viselkedéssel, hogy nem ettem se húst, se annak a levét, nagyobb megbotránkozást váltottam ki, mintha az azonos nemű párommal csókolóztam volna az asztalnál, vagy félmeztelen ültem volna le tolmácsolni a terített asztalhoz.

„Legalább egy kis levest egyél, kiszedjük belőle a húst.” - javasolta a lelkes háziasszony immár nyolcadszor aznap.

„Köszönöm, nem kérek hullateát sem.” - zártam le a meddő beszélgetést.

Úgy tűnt, ezt már megértette.

Mămăligă

Egy dél-amerikai üzletembernek tolmácsoltam a minap egyik neves szállodánk éttermében. Ízlésesen, precízen elkészített asztalhoz ülhettünk le ebédelni, és kezdhettünk neki egy fontosnak ígérkező tárgyalásnak. Az étlapot lapozgatván mind a dél-amerikai, mind a magyar tárgyalófelek választottak maguknak valamit a kulináris csodákból. Az egyik magyar üzletember egy vadas specialitást nézett ki magának, amihez köretként polentát szolgáltak föl. Nem pontosan tudta, hogy mit jelent, az angol és a német menüben is polentaként szerepelt, így néhányan próbáltuk körülírni neki, hogy gyakorlatilag a puliszkáról van szó, egy kukoricadarából készült köretről, ami eredetileg román étel, s mamaligának hívják déli szomszédaink. Ha járt valaha Romániában, biztos evett már ilyet. Az érintettnek sajnos nem sikerült válaszolnia, mert buzgó pincérünk, csinos frakkjában felpattant, s a szavunkba vágva nyugtatott meg mindannyiunkat: „Nem román! Ez nem román! Polenta – ez magyar.”

   Ez egy magára valamit adó szálloda és étterem, kérem. Nem valami koszos oláh lebuj. Már hogy szolgálnának föl románt? Románt?! Ez egy neves budapesti étterem, ide nyugati turisták és üzletemberek járnak. Fel van kapva, és az árak is ehhez vannak igazítva. Itt van egy bizonyos szint, kérem!

Klébersberg Kúnó magyar kultúrfölény-elmélete – úgy tűnik - a génjeinkbe ivódott. Ez is egy hungaricum lett. Enescu Liszthez képest bocskoros utcazenész, Eminescu Petőfihez (nem Petrovics, nem Hrúz!) képest valami harmadrangú „kommunista” firkász, a történelmük mese – vagy tiszta magyar és meghamisították.

   Egy nagyon apró kérésem lenne tisztelt honfitársaim felé. Egy kis kukoricadara nem olyan sok. Ezt az ici-pici gombócot engedjük néha mamaligának fordítani. Nem fogja tönkretenni nemzeti értékeinket, és nem űzi el magyaros éttermeinkből a külföldi vendégeket sem.

   Ha a kulturális fölényünk valóban olyan óriási, mit árthat nekünk egy marék kukorica? 

Tolerancia

Egy amerikai családnak mutattam meg Budapest zsidó emlékeit, a VII. kerületi zsinagógákat, az egykori gettó lepukkant épületeit, a romkocsmákat. Megnéztük a mikva bejáratát a Szimpla mellett, ahova az ortodox hölgyek járnak havonta megtisztulni. A sok ezer pesti zsidónak Schutzpasst (védelmi levelet) adó, és emberéleteket megmentő svájci Carl Lutz emlékművét, a kis judaica boltokat, a Gozsdu udvart, ahol jó időben vasárnap délelőttönként a Gouba kirakodóvására várja a helyieket és a turistákat. Ettünk egy flódnit Kelet-Európa talán egyetlen kóser cukrászdájában, a Fröhlichben. Elmentünk a volt gettó kórházhoz, ahol ma egy amerikai alapítványi iskola működik. Majd a végén a Wallenberg emlékparknál, s a Dohány utcai zsinagóga oldalán lévő tömegsíroknál álltunk meg, perceket eltöltve az áldozatok többnyire névtelen sírjainál, akiket a nyilasok a magyar csendőrség közreműködésével és a helyiek mély hallgatása mellett mészároltak le a háború utolsó napjaiban.

Útközben sokat beszélgettünk a 30-as és 40-es évekről, a mai Magyarországról, az antiszemitizmusról, a  xenofóbiáról, homofóbiáról, az egyre erősödő nacionalizmusról. Arról, hogy nemrég megint betörték a jegyiroda ablakait, hogy megint ezt-azt lehet olvasni az amerikai és a nyugat-európai sajtóban Magyarországról, s ez egyre nagyobb aggodalomra ad okot.

Hogy mentsem a mundér becsületét, és megpróbáljak jobb képet festeni az országról, megemlítettem, hogy azért a társadalom egy jó része nálunk is toleráns.

Az úr elgondolkodott, majd így szólt:

- Hm... Tudja, én azt gondolom, hogy a toleranciába bele lehet sz.rni. Ahol valami nem természetes része egy társadalomnak, ahol már valamit elfogadni és elfogadtatni kell, ahol ez nem magától számít hétköznapinak és normálisnak, ott már nagy bajok vannak...  

Tartui Park

Észtországban kísértem és idegenvezettem egy héten át egy dél-magyarországi diákcsoportot. Különböző családoknál voltak elszállásolva Lääne-Virumaa megyében - hangulatosnál hangulatosabb kis falvakban. Egyik nap egy kirándulást szerveztünk Tartuba, Észtország egy jellegzetes egyetemi városába, ahova jöttek velünk a vendéglátó gyerekek is. A városnéző séta után szabadidőt kaptak, mindenki szétszéledt valamerre a kis utcákban, a főtéren. Három fiú viszont egy parkban ült le, beszélgettek, poénkodtak egy kispadon. Egyikük, Robi cukorbeteg volt, és időközben be kellett magának adnia az inzulint. A csöndes, szinte kihalt parkban pont előttük haladt el egy arra sétáló férfi, aki végignézte az egész befecskendezést. Jani, Robi haverja, egy magas, lomha, tanyasi srác flegmán odaszólt az észtnek vélt férfinak:

- Mi van faszi, kő kokó?

Mire a férfi szögediesen visszaválaszolt:

- És ha kő, akkó mi van?

Pivíčko - Söröcske

Egyik évben a lakást újítottuk fel, s mivel a néhány négyzetméteres lakásnak már nem nevezhető odúban mozdulni se lehetett, kivettünk egy olcsó szobát egy hétre. De hogy összekössük a kellemest a hasznossal, nem Pesten, hanem inkább Prágában. Míg a szobafestő és a vízvezeték-szerelő kitombolta magát, megpróbáltunk elvegyülni a szürke cseh hétköznapokban, a cseh emberek életében.

Egyik este beültünk egy prágai kiskocsmába, egy „herna bar”-ba. A herna bar egy olyan kocsma, ami főleg a lakótelepek közelében található, tele van játékgéppel (innen származik a neve is), füstös, pár koronáért árulják a legjobb csapolt sört, ide járnak munka után – vagy helyett - a lakótelepi munkások és munkanélküliek, nyugdíjasok, helyi fiatalok – bedobnak egy-egy sört, egy-egy felest, megbeszélik, mi történt a világban, hogy szerepelt a cseh jégkorong-válogatott, mi újság a fociban, mit főzött az asszony a múltkor, amitől az egész család beteg lett, hogy hova mennek a hétvégén síelni, vagy hogy Libuška kitől lett terhes, és hogy ez a hülye Vašek még nem is sejti, pedig már az egész utca tudja.

Vannak akik magukban iszogatnak, merengenek, meg nem értett örök gondolkodók, akik az élet nagy igazságait keresik. Lendületet ad nekik a negyedik pivíčko (söröcske) után felhajtott abszint, hogy megtalálják arra az estére a kulcsot, az igazi megoldást, amit aztán a hajnal elhomályosít, és másnap újra végig kell gondolniuk, tovább kell tökéletesíteniük. Újra és újra.

A szomszéd asztalnál egy nagydarab, jó mázsás cseh asszonyság iszogatta a sörét, törölgette bajszáról a finom habot. Arca pirospozsgás, szája fölött egy nagyobbra nőtt barna anyajegy, haja csapzott; látszott rajta, hogy foltos, szakadt otthonkájában csak átugrott egy órácskára – vagy kettőre, majd ahogy alakul. Közben jó prágai szokás szerint hozta magával a kutyáját is. Az ebek egyébként szívesen látott vendégek szinte minden igazi kocsmában, békésen elüldögélnek a gazdasszonyuk vagy gazdájuk mellett.

Épp halkan szólt a rádióban Lucie Vondráčková legújabb száma, a Vítr, zajlott a hétköznap esti megszokott kocsmai élet. Ám egyszer az asszonyság megszakította a csendes morajlást, s kidülledt szemekkel, hirtelen a fejéhez kapva, rekedt, agyoncigarettázott hangján felüvöltött:

- Ježiša Krista! Polévku jsem zapoměla na plynu! (Jesszus Mária! A levest fönt felejtettem a gázon!)

A levesnek és a lakásnak már úgyis mindegy volt, de sört nem hagyunk veszendőbe; még fennállva gyorsan bedobta azt a pár kortyot, s a másik kezével már húzta is maga után a megdöbbent kutyát. Lihegve száguldottak át a havon, fel a „panelák”-ba (panel), menteni, ami még menthető.

A Szivárvány Első Színei

1984 szeptemberében lettem első osztályos gimnazista. Büszke voltam, tele voltam várakozásokkal, főleg ami a nyelvtanulási terveimet illette.

Eredetileg a haladó orosz nyelvi csoportba jelentkeztem, ám pont abban az évben – megfelelő számú jelentkező hiányában – nem indítottak haladó csoportot. Megszállottja voltam az orosz nyelvnek, az orosz kultúrának, a Szovjetuniónak, és még inkább a szimferopoli Szása Korolevnek, akit pár hónappal azelőtt ismertem meg a Balaton mellett, egy orosz nyelvi úttörőtáborban. Imádtam Alla Pugacsovát, akitől két féltve őrzött bakelitlemezem is volt. Nagy nehezen sikerült felvennem tőle egy Polimer kazettára az Arlekinót is, a nagy kedvencemet, viszont pár napra rá véletlen beletöröltem, és rávettem egy hülye Máté Péter számot, amit a mai napig is utálok. Egyszer – ahogy a Moszkvai Rádió magyar adásából megtudtam - Pugacsova fellépett Székesfehérváron is, de oda persze nem engedtek el a szüleim. Leveleztem már általános iskolában két lengyel lánnyal oroszul, '84 nyarától aztán persze Szásával is. De a világ valahogy csak nem akart színesedni. Szürke volt, lassú, öreges és dög unalmas.

Haladó németes csoportba mehettem volna, mivel viszont csak két évig tanultam előtte a nyelvet, azt is csak úgy nebenbei egy szakkörben, a környékbeli német tagozatos iskolákból jövők viszont nyolcig , erről is lemaradtam. Angolt meg nem választhattam, mert aki már tanult németül, az második idegennyelvként azt „választotta”, és kész. Bekerültem Vica néni karjai közé, a teljesen személytelen, porosz módszerrel irányított német csoportjába. Ha nem üvöltözött volna velem időnként, és a „ch” hangok ejtésekor nem köpött volna le bennünket az első sorokban, azt is gondolhattam volna, hogy egy NDK-s gyártmányú oktatórobot tartja az órákat. Aztán kiderült másfél év múlva, hogy Vica néni mégiscsak hús-vér ember, mert férje (?) megajándékozta egy kisbabával, akinek én személy szerint ugyanúgy örültem, mint maguk a szülők. Vica néni helyett ugyanis kaptunk egy csupa mosoly, vallásos vénkisasszonyt, Magdika nénit. Ő legalább képviselt valami értéket, még ha nem is pont az én kusza, lázadó gondolataimhoz illőt. Ám mert más lenni, mert kilógni a sorból, és bennem ez akkor tiszteletet ébresztett. Hogy a hatására lettem-e később német szakos, azt nem tudom, de a világ akkor már egy kicsit színesebbnek kezdett tűnni. Ezt a halvány színvilágot '85 nyarán még az NDK-s Kay Giese is gazdagította, akit egy családi kirándulás során ismertem meg egy balatoni hajóúton, mikor kikerültem pár percre a szüleim látószögéből. Kay percek alatt Szása nyomdokaiba lépett, s pár óra alatt überelte is őt. Kisebb-nagyobb cirkuszok árán, de sikerült távolmaradnom a további családi kulturális és wellness programoktól, és Kay-jal üres sörösüvegeket kezdtünk gyűjteni a strandon hogy visszaváltsuk, és pénzt keressünk vele - hol ő, hol én. Aztán mikor a környék összes boltjában megelégelték a tömérdek üveget, együtt lógtunk Siófok utcáin, próbáltuk kommunikálni, új színeket felfedezni magunkban – egymásban.

1984-ben viszont még sehol nem volt se Magdika néni, se Kay. A kezdő oroszos csoport és Vica néni szellemtelen példamondatai (Van almád? Nincs almám. Ha lenne almám, adnék neked néhányat. Van almája? Nincs almája. Ha lenne almája, adna neked néhányat. Van körtétek?) terhe alatt szenvedtem. Nagy örömömre elkezdett hosszabb időre hazalátogatni egy '56-os magyar emigráns házaspár, akik a szomszéd utcában kvártélyozták be magukat. A kommunizmus áldozatai voltak mindketten. Igaz a Róza néni maga testesítette meg '56-ig a helyi végrehajtó bizottságot... Engem viszont ez nem érdekelt különösebben, érteni se igazán értettem. Kapóra jött, hogy elkezdhettem a zsémbes, lekezelő, kirekesztő Róza nénihez angolra járni. És tanulgatni tőle, már amit lehetett.

Akkoriban megvehettem néha a zsebpénzemből a Világ Ifjúságát, ahol külföldi levelezőtársakat is találni lehetett. Máig se tudom, hogy történt, de a Világ Ifjúsága közvetítésével egyszer csak megjelent a címem egy hongkongi ifjúsági magazinban, ahonnan aztán több tucat levelet kaptam ottani fiataloktól. Eleinte úgy ollóztam össze a válaszokat, hogy amit az egyik írt, azt válaszoltam vissza kicsit átalakítva a másiknak, és fordítva. Róza nénivel és a hongkongi fiatalokkal aztán összehoztuk. Lassan-lassan megtanultam angolul. A szivárványom egy újabb halvány színnel gazdagodott, utat mutatva a cél felé.