Saturday, March 26, 2011

Hol A Hazám?

A 90-es évek elején a még létező Csehszlovákiában, a Tátrában dolgoztam egy magyar csoporttal. Magánszállásokon, családoknál, többnyire nyugdíjas szlovák néniknél és bácsiknál voltunk elszállásolva. Súkromné ubytovanie volt a szolgáltatás neve, ami kényelmesebb és olcsóbb is volt, mint a környékbeli szállodák. (Mint anno Magyarországon a Zimmer frei.)
Egy nagyon idős házaspárhoz kerültem Poprad külvárosába, egy füstös kis konyhába, egy egyszerű kis szobába. Estefelé, a vacsora mellett kicsit próbáltam velük beszélgetni, hogy milyen náluk az élet, hogy érzik magukat, honnan jönnek hozzájuk vendégek – talán másfél évvel a rendszerváltás után. Nem túl sok sikerrel.
- Milyen a kapcsolatuk a lengyelekkel? - kérdeztem az idős, mogorva nénit.
- A lengyelek koszosak! - válaszolta mérgesen a mama.
- És a románok?
- Á, azok úgy lopnak, mint a cigányok.
- Hm. Azért az osztrákok jobbak, ugye?
- Azok a magyarokkal együtt szépen megszállva tartották Szlovákiát évszázadokon át!
- Az ukránok, oroszok?
- Komunisti! - hangzott a válasz.
- És a németek?
- Fašisti! - kiáltotta.
- És a csehek?
Ekkor már nagyon dühösen nézett rám a néni, s így kiáltott:
- Jedna banda s Nemcami! Ani nevie, kde je svoj domov! Stále len spieva, kde domov mŏj, kde domov mŏj, čo to sakra chce na Slovensku?! (Egy banda a németekkel! Azt se tudja hol a hazája! Folyton csak azt dalolja, hol a hazám, hol a hazám*, mi f_szt akar Szlovákiában?)

* Kde domov můj, kde domov můj (Hol a hazám, hol a hazám) – a cseh himnusz (egykori csehszlovák) első sorai.

Egy Kis Levét?

Jó tizenöt éve egy iskolának tolmácsoltam az akkori, vidéki Magyarországon. Egy tsz majorban voltunk kint napokig, ahol a francia partneriskolájuk tanárait kívánták elszállásolni és megvendégelni. Amolyan magyaros módon, igazi magyaros virtussal. Zsíros pörkölttel, szaftos disznócsülökkel, disznózsírban tocsogó töltött káposztával, zsírban kisütött rétesekkel, jó ecetes-cukros lében áztatott savanyúval, fröccsel, otthon főzött pálinkával, ahogy illik. Azokban az években vegetáriánus voltam (ma sem eszem sok húst, disznót meg egyáltalán). Ezek a munkák különösen nyűgösek voltak számomra, mert egyrészt cukros csalamádén és fehér kenyéren éltem, másrészt azon, amit előre csomagoltam magamnak.
A problémát viszont nem ez jelentette elsősorban, inkább az, hogy azzal a renitens viselkedéssel, hogy nem ettem se húst, se annak a levét, nagyobb megbotránkozást váltottam ki, mintha az azonos nemű párommal csókolóztam volna az asztalnál, vagy félmeztelen ültem volna le tolmácsolni a terített asztalhoz.
„Legalább egy kis levest egyél, kiszedjük belőle a húst.” - javasolta a lelkes háziasszony immár nyolcadszor aznap.
„Köszönöm, nem kérek hullateát sem.” - zártam le a meddő beszélgetést.
Úgy tűnt, ezt már megértette.

Friday, March 11, 2011

Mămăligă

Egy dél-amerikai üzletembernek tolmácsoltam a minap egyik neves szállodánk éttermében. Ízlésesen, precízen elkészített asztalhoz ülhettünk le ebédelni, és kezdhettünk neki egy fontosnak ígérkező tárgyalásnak. Az étlapot lapozgatván mind a dél-amerikai, mind a magyar tárgyalófelek választottak maguknak valamit a kulináris csodákból. Az egyik magyar üzletember egy vadas specialitást nézett ki magának, amihez köretként polentát szolgáltak föl. Nem pontosan tudta, hogy mit jelent, az angol és a német menüben is polentaként szerepelt, így néhányan próbáltuk körülírni neki, hogy gyakorlatilag a puliszkáról van szó, egy kukoricadarából készült köretről, ami eredetileg román étel, s mamaligának hívják déli szomszédaink. Ha járt valaha Romániában, biztos evett már ilyet. Az érintettnek sajnos nem sikerült válaszolnia, mert buzgó pincérünk, csinos frakkjában felpattant, s a szavunkba vágva nyugtatott meg mindannyiunkat: „Nem román! Ez nem román! Polenta – ez magyar.”
   Ez egy magára valamit adó szálloda és étterem, kérem. Nem valami koszos oláh lebuj. Már hogy szolgálnának föl románt? Románt?! Ez egy neves budapesti étterem, ide nyugati turisták és üzletemberek járnak. Fel van kapva, és az árak is ehhez vannak igazítva. Itt van egy bizonyos szint, kérem!
Klébersberg Kúnó magyar kultúrfölény-elmélete – úgy tűnik - a génjeinkbe ivódott. Ez is egy hungaricum lett. Enescu Liszthez képest bocskoros utcazenész, Eminescu Petőfihez (nem Petrovics, nem Hrúz!) képest valami harmadrangú „kommunista” firkász, a történelmük mese – vagy tiszta magyar és meghamisították.
   Egy nagyon apró kérésem lenne tisztelt honfitársaim felé. Egy kis kukoricadara nem olyan sok. Ezt az ici-pici gombócot engedjük néha mamaligának fordítani. Nem fogja tönkretenni nemzeti értékeinket, és nem űzi el magyaros éttermeinkből a külföldi vendégeket sem.
   Ha a kulturális fölényünk valóban olyan óriási, mit árthat nekünk egy marék kukorica? 

Thursday, March 10, 2011

Tolerancia

Egy amerikai családnak mutattam meg Budapest zsidó emlékeit, a VII. kerületi zsinagógákat, az egykori gettó lepukkant épületeit, a romkocsmákat. Megnéztük a mikva bejáratát a Szimpla mellett, ahova az ortodox hölgyek járnak havonta megtisztulni. A sok ezer pesti zsidónak Schutzpasst (védelmi levelet) adó, és emberéleteket megmentő svájci Carl Lutz emlékművét, a kis judaica boltokat, a Gozsdu udvart, ahol jó időben vasárnap délelőttönként a Gouba kirakodóvására várja a helyieket és a turistákat. Ettünk egy flódnit Kelet-Európa talán egyetlen kóser cukrászdájában, a Fröhlichben. Elmentünk a volt gettó kórházhoz, ahol ma egy amerikai alapítványi iskola működik. Majd a végén a Wallenberg emlékparknál, s a Dohány utcai zsinagóga oldalán lévő tömegsíroknál álltunk meg, perceket eltöltve az áldozatok többnyire névtelen sírjainál, akiket a nyilasok a magyar csendőrség közreműködésével és a helyiek mély hallgatása mellett mészároltak le a háború utolsó napjaiban.
Útközben sokat beszélgettünk a 30-as és 40-es évekről, a mai Magyarországról, az antiszemitizmusról, a  xenofóbiáról, homofóbiáról, az egyre erősödő nacionalizmusról. Arról, hogy nemrég megint betörték a jegyiroda ablakait, hogy megint ezt-azt lehet olvasni az amerikai és a nyugat-európai sajtóban Magyarországról, s ez egyre nagyobb aggodalomra ad okot.
Hogy mentsem a mundér becsületét, és megpróbáljak jobb képet festeni az országról, megemlítettem, hogy azért a társadalom egy jó része nálunk is toleráns.
Az úr elgondolkodott, majd így szólt:
- Hm... Tudja, én azt gondolom, hogy a toleranciába bele lehet sz.rni. Ahol valami nem természetes része egy társadalomnak, ahol már valamit elfogadni és elfogadtatni kell, ahol ez nem magától számít hétköznapinak és normálisnak, ott már nagy bajok vannak...  

Friday, March 4, 2011

Tartui Park

Észtországban kísértem és idegenvezettem egy héten át egy dél-magyarországi diákcsoportot. Különböző családoknál voltak elszállásolva Lääne-Virumaa megyében - hangulatosnál hangulatosabb kis falvakban. Egyik nap egy kirándulást szerveztünk Tartuba, Észtország egy jellegzetes egyetemi városába, ahova jöttek velünk a vendéglátó gyerekek is. A városnéző séta után szabadidőt kaptak, mindenki szétszéledt valamerre a kis utcákban, a főtéren. Három fiú viszont egy parkban ült lebeszélgettek, poénkodtak egy kispadon. Egyikük, Robi cukorbeteg volt, és időközben be kellett magának adnia az inzulint. A csöndes, szinte kihalt parkban pont előttük haladt el egy arra sétáló férfi, aki végignézte az egész befecskendezést. Jani, Robi haverja, egy magas, lomha, tanyasi srác flegmán odaszólt az észtnek vélt férfinak:
Mi van faszi, kő kokó?
Mire a férfi szögediesen visszaválaszolt:
És ha kő, akkó mi van?

Pivíčko - Söröcske

Egyik évben a lakást újítottuk fel, s mivel a néhány négyzetméteres lakásnak már nem nevezhető odúban mozdulni se lehetett, kivettünk egy olcsó szobát egy hétre. De hogy összekössük a kellemest a hasznossal, nem Pesten, hanem inkább Prágában. Míg a szobafestő és a vízvezeték-szerelő kitombolta magát, megpróbáltunk elvegyülni a szürke cseh hétköznapokban, a cseh emberek életében.
Egyik este beültünk egy prágai kiskocsmába, egy „herna bar”-ba. A herna bar egy olyan kocsma, ami főleg a lakótelepek közelében található, tele van játékgéppel (innen származik a neve is), füstös, pár koronáért árulják a legjobb csapolt sört, ide járnak munka után – vagy helyett - a lakótelepi munkások és munkanélküliek, nyugdíjasok, helyi fiatalok – bedobnak egy-egy sört, egy-egy felest, megbeszélik, mi történt a világban, hogy szerepelt a cseh jégkorong-válogatott, mi újság a fociban, mit főzött az asszony a múltkor, amitől az egész család beteg lett, hogy hova mennek a hétvégén síelni, vagy hogy Libuška kitől lett terhes, és hogy ez a hülye Vašek még nem is sejti, pedig már az egész utca tudja.
Vannak akik magukban iszogatnak, merengenek, meg nem értett örök gondolkodók, akik az élet nagy igazságait keresik. Lendületet ad nekik negyedik pivíčko (söröcske) után felhajtott abszint, hogy megtalálják arra az estére a kulcsot, az igazi megoldást, amit aztán a hajnal elhomályosít, és másnap újra végig kell gondolniuk, tovább kell tökéletesíteniükÚjra és újra.
A szomszéd asztalnál egy nagydarab, jó mázsás cseh asszonyság iszogatta a sörét, törölgette bajszáról a finom habot. Arca pirospozsgás, szája fölött egy nagyobbra nőtt barna anyajegy, haja csapzott; látszott rajta, hogy foltos, szakadt otthonkájában csak átugrott egy órácskára – vagy kettőre, majd ahogy alakul. Közben jó prágai szokás szerint hozta magával a kutyát is. Az ebek egyébként szívesen látott vendégek szinte minden igazi kocsmában, békésen elüldögélnek a gazdasszonyuk vagy gazdájuk mellett.
Épp halkan szólt a rádióban Lucie Vondráčková legújabb száma, a Vítr, zajlott a hétköznap esti megszokott kocsmai élet. Ám egyszer az asszonyság megszakította a csendes morajlást, s kidülledt szemekkel, hirtelen a fejéhez kapva, rekedt, agyoncigarettázott hangján felüvöltött:
- Ježiša Krista! Polévku jsem zapoměla na plynu! (Jesszus Mária! A levest fönt felejtettem a gázon!)
A levesnek és a lakásnak már úgyis mindegy voltde sört nem hagyunk veszendőbe; még fennállva gyorsan bedobta azt a pár kortyot, s a másik kezével már húzta is maga után a megdöbbent kutyát. Lihegve száguldottak át a havon, fel a „panelák”-ba (panel), menteni, ami még menthető.

Tuesday, March 1, 2011

A Szivárvány Első Színei

1984 szeptemberében lettem első osztályos gimnazista. Büszke voltam, tele voltam várakozásokkal, főleg ami a nyelvtanulási terveimet illette.

Eredetileg a haladó orosz nyelvi csoportba jelentkeztem, ám pont abban az évben – megfelelő számú jelentkező hiányában – nem indítottak haladó csoportot. Megszállottja voltam az orosz nyelvnek, az orosz kultúrának, a Szovjetuniónak, és még inkább a szimferopoli Szása Korolevnek, akit pár hónappal azelőtt ismertem meg a Balaton mellett, egy orosz nyelvi úttörőtáborban. Imádtam Alla Pugacsovát, akitől két féltve őrzött bakelitlemezem is volt. Nagy nehezen sikerült felvennem tőle egy Polimer kazettára az Arlekinót is, a nagy kedvencemet, viszont pár napra rá véletlen beletöröltem, és rávettem egy hülye Máté Péter számot, amit a mai napig is utálok. Egyszer – ahogy a Moszkvai Rádió magyar adásából megtudtam - Pugacsova fellépett Székesfehérváron is, de oda persze nem engedtek el a szüleim. Leveleztem már általános iskolában két lengyel lánnyal oroszul, '84 nyarától aztán persze Szásával is. De a világ valahogy csak nem akart színesedni. Szürke volt, lassú, öreges és dög unalmas.

Haladó németes csoportba mehettem volna, mivel viszont csak két évig tanultam előtte a nyelvet, azt is csak úgy nebenbei egy szakkörben, a környékbeli német tagozatos iskolákból jövők viszont nyolcig , erről is lemaradtam. Angolt meg nem választhattam, mert aki már tanult németül, az második idegennyelvként azt „választotta”, és kész. Bekerültem Vica néni karjai közé, a teljesen személytelen, porosz módszerrel irányított német csoportjába. Ha nem üvöltözött volna velem időnként, és a „ch” hangok ejtésekor nem köpött volna le bennünket az első sorokban, azt is gondolhattam volna, hogy egy NDK-s gyártmányú oktatórobot tartja az órákat. Aztán kiderült másfél év múlva, hogy Vica néni mégiscsak hús-vér ember, mert férje (?) megajándékozta egy kisbabával, akinek én személy szerint ugyanúgy örültem, mint maguk a szülők. Vica néni helyett ugyanis kaptunk egy csupa mosoly, vallásos vénkisasszonyt, Magdika nénit. Ő legalább képviselt valami értéket, még ha nem is pont az én kusza, lázadó gondolataimhoz illőt. Ám mert más lenni, mert kilógni a sorból, és bennem ez akkor tiszteletet ébresztett. Hogy a hatására lettem-e később német szakos, azt nem tudom, de a világ akkor már egy kicsit színesebbnek kezdett tűnni. Ezt a halvány színvilágot '85 nyarán még az NDK-s Kay Giese is gazdagította, akit egy családi kirándulás során ismertem meg egy balatoni hajóúton, mikor kikerültem pár percre a szüleim látószögéből. Kay percek alatt Szása nyomdokaiba lépett, s pár óra alatt überelte is őt. Kisebb-nagyobb cirkuszok árán, de sikerült távolmaradnom a további családi kulturális és wellness programoktól, és Kay-jal üres sörösüvegeket kezdtünk gyűjteni a strandon hogy visszaváltsuk, és pénzt keressünk vele - hol ő, hol én. Aztán mikor a környék összes boltjában megelégelték a tömérdek üveget, együtt lógtunk Siófok utcáin, próbáltuk kommunikálni, új színeket felfedezni magunkban – egymásban.

1984-ben viszont még sehol nem volt se Magdika néni, se Kay. A kezdő oroszos csoport és Vica néni szellemtelen példamondatai (Van almád? Nincs almám. Ha lenne almám, adnék neked néhányat. Van almája? Nincs almája. Ha lenne almája, adna neked néhányat. Van körtétek?) terhe alatt szenvedtem. Nagy örömömre elkezdett hosszabb időre hazalátogatni egy '56-os magyar emigráns házaspár, akik a szomszéd utcában kvártélyozták be magukat. A kommunizmus áldozatai voltak mindketten. Igaz a Róza néni maga testesítette meg '56-ig a helyi végrehajtó bizottságot... Engem viszont ez nem érdekelt különösebben, érteni se igazán értettem. Kapóra jött, hogy elkezdhettem a zsémbes, lekezelő, kirekesztő Róza nénihez angolra járni. És tanulgatni tőle, már amit lehetett.

Akkoriban megvehettem néha a zsebpénzemből a Világ Ifjúságát, ahol külföldi levelezőtársakat is találni lehetett. Máig se tudom, hogy történt, de a Világ Ifjúsága közvetítésével egyszer csak megjelent a címem egy hongkongi ifjúsági magazinban, ahonnan aztán több tucat levelet kaptam ottani fiataloktól. Eleinte úgy ollóztam össze a válaszokat, hogy amit az egyik írt, azt válaszoltam vissza kicsit átalakítva a másiknak, és fordítva. Róza nénivel és a hongkongi fiatalokkal aztán összehoztuk. Lassan-lassan megtanultam angolul. A szivárványom egy újabb halvány színnel gazdagodott, utat mutatva a cél felé.

Sunday, February 27, 2011

Tarot Kártya – II. Főpapnő

Ilona egy tehetséges kisvárosi értelmiségi lány volt. Született valahol Magyarországon, még az átkos rendszer már kevésbé átkos felében, a hetvenes évek legelején. Szorgalmasan elvégezte az egyetemet, megtanult két nyelvet, megtanult szépen zongorázni, megvette a kis lakását, ahol soha nem lakott egy percet se. Ki sosem adta, mert a bérlők megbízhatatlanok, és egyébként se lássanak bele annyira az életébe, ne vigyenek rossz energiát oda, ahol majd egyszer élni fog. A szülei és a rokonság társasága több mint idegesítő volt, mégis valamilyen biztonságot adott, egyfajta társaságot jelentett. Konzervatív, tisztességes katolikus családból származott, keresztény és magyar érzelmű nevelést kapott. Egy igazi tüchtig kis hölgy vált belőle, aki egyre inkább tisztában volt az értékeivel, tudta, hogy mi az a szint, amire igénye van, amit elvár, és azt, hogy csak intellektuálisan és morálisan hozzáillő férfival van értelme bármit is kezdenie. A kis kalandokat több okból is elítélte, egyfelől akadályozta a saját lelki fejlődésében, ami egyre inkább a legfontosabb feladatai közé tartozott, másrészt káros, negatív energiákat vonzhatott volna be az ilyen-olyan, alantas ösztönök vezérelte férfiakkal. A testiség több mint szex – a két test interakcióba lép egymással, egyesül, ezzel olyan iszonyatos energiát adunk át és veszünk át, hogy az ember lánya százszor is meggondolja, hogy megéri-e ez neki egy-egy szépnek ígérkező este kedvéért. Ami aztán úgyse lesz szép, mert utána hónapokig végezheti gyertyákkal a tisztításokat, hogy megszabaduljon ezektől a káros sugaraktól.

Zoltán volt az első igazi szerelem. Négy évig találkozgattak, vacsorázgattak, először merte elengedni magát, és átadni magát ennek a diplomás férfinak, aki még nagyobb karriert csinálhatott volna, ha jobban figyel az érzéseire. De Zoltán belesüppedt a hétköznapokba, a napi rutinba, a materialista szürkeségbe. Ilona viszont tovább fejlődött mind szellemileg, mind spirituálisan, amit a férfi megpróbált követni. Zoltán még magán is meglepődött, hogy füstölők és kelta kereszt alakba állított gyertyák mellett imádkozott, meg azon is, hogy időnként úgy érezte, meghallgattatott. Bár nem értette, hogy hogyan működik ez az egész, Ilona varázsa viszont – úgy érezte – teljesen magával ragadta. Szüksége volt erre a nőre, mert Ilona más volt, mint a többi lány. Ilona pedig egyre többet járt spirituális közösségekbe, tanult meg titkos tanokat, amely fokozatosan előre vitte. A lemaradó Zoltán közben talált egy másik nőt, egy kevésbe titokzatosat, egy szürkébbet, egy egyszerűbbet, egy szexcentrikus dominát, egy second choice²-ot, aki azóta a gyermekei anyja.

Bálint beleszeretett Ilonába, csodálta a tudását, a határozottságát, a törekvését. Itta a szavait, leste a gondolatait. Szakács volt egy környékbeli étteremben, pár évvel volt fiatalabb Ilonánál. Kommt nicht in Frage!¹ Hogy nézne ez ki ez majd később, idősebb korban? Nem ez az élet rendje – egyszerűen nem tudta elképzelni hosszú távon maga mellett. Egyébként is csak a haverjai előtt akar villogni azzal, hogy vele jár. Ilona nem lesz egy újabb trófea. Az érzései sosem csaltak, érezte, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehetett jövője. Elkezdett egy jósnőhöz járni, akit a csoportban ajánlottak neki. A jóslatokat felvette diktafonnal, hogy sokszor vissza tudja hallgatni, ki tudja elemezni, hogy mi vár rá, hogy legyen alkalma többször végighallgatva olvasni a sorok között is, hogy megérthesse a titkos üzeneteket, amit csak a beavatottak hallanak ki a dodonai ködfoltokból.

Egy napon tengerentúli fiatalokkal ismerkedett meg a munkája során. Arthur olyan hatással volt rá, hogy végre megérezte a Sors üzenetét. Vele ment - új hazát választott. Ilona egy erős és stabil nő volt, aki mindig tudta, hogy mit akar, mert a belső hangra, a megérzéseire hallgatott. A katolikus hitét, a magyarságtudatát ötvözte a nem kisiskolás szintű, nem bulvármagazinos, hanem a színtiszta ezotéria titkos tanaival, a magyar őstörténet és a Szent Korona Tan örökségével, A Duna Evangéliumának³ tanúságával, mely asztrológiailag bebizonyította, hogy a magyarok a Szíriuszról jöttek. Ezen alapokon alkotta meg saját hitét, saját lelki templomát, ahova vágyakozva várta a híveit, akik érdemesek arra, hogy ezt az egyre mélyebb tudást befogadják és magukévá tegyék. Aki már ezen a szinten vannak, és tovább akarnak fejlődni.

Szép új világ, új perspektívák, önmegvalósítás. Diplomával a zsebében hajlandó volt egész lentről kezdeni, mert az új hite, a jóslatok ígérete, a belső hangja, a csillagok, a jelek mind megerősítették abban, hogy tökéletesedik. Közben távmunkát talált, ami a legjobb ötletnek bizonyult, mert így még több ideje lett saját magára, a gondolataira, a fejlődésére, a szellemi művészetre. Nemsokára betoppant egy jó hatvanas úr az életébe. Egy úr, aki a nagy fiatalkori szerelméhez fűződő soha nem viszonzott érzelmeitől még évtizedek alatt se tudott megszabadulni. Évekig hol felbukkant, hol eltűnt. Egy értékek mentén gondolkodó, öntudatos kelet-európai hölgy odaadó társa lehet egy idősebb, tapasztalt férfi – vélte Ilona. Testiség nélkül, igazi mély érzésekkel, hol a távolból telepátia útján, hol egy végigchatelt, végigskypozott éjszaka varázsában, hol szakító és kibékülő emailek mellett, hol sírva, hol tűrve, hol hangosan kacagva – működött. De működött. Mr. Thompson leginkább éjszakánként tudott a laptopja mellett önmaga lenni, amikor az alkohol feloldotta a gátlásait, amikor az átláthatatlan, kusza gondolatait és érzelmeit nem kellett elemeznie, mert pár órára kristálytisztán érezte, sőt tudta, hogy mit érez és akar. Igen, Ilonától! Reggelre az érzés vegyült valami szorongással, valami gátlással, és visszazuhant a tanácstalanság hálójába.

Ilona a neten töltötte a napjait. Ez teljesen logikus volt, hiszen a munkája megkövetelte. Emiatt még lelkiismeretfurdalása se kellett legyen. Ritkán ment az emberek közé – egyrészt mert a munka a géphez kötötte, másrészt meg folyamatosan védenie kellett magát a negatív energiáktól. Munka közben azon vette észre magát, hogy az otthoni, kisvárosi híreket olvasta, commentelt, like-olt, közzétett, vehemensen vitatkozott, kikészült, izgult, rajongott. A nemzeti médiát percről percre követte. Mindent tudott hazájáról, édes Magyarországáról, a magyarság spirituális múltjáról és jövőjéről, valamint azokról a sötét erőkről, akik erre az üldöztetett, szebb időket megért, kiválasztott népre törtek. Eleinte még tartotta a kapcsolatot az egykori otthoni barátokkal, akikkel még fejlődése kezdeti szakaszában kávézott füstös kis kávéházakban, a tóparton, kis teraszokon. Ma már nem fordulhatna elő, mivel tudatosan él, nem kávézik, és csak füstmentes helyre megy, ha megy egyáltalán. A régi cimborák szájtátva hallgatták és olvasták a tapasztalatait. Eleinte. Aztán ezekről az emberekről is kiderült, hogy nem voltak hajlandóak tenni magukért az utóbbi évtizedben semmit. Leragadtak a gyereknevelés, a kutyasétáltatás, a kapcsolati problémák, a félrelépések, a családi szalonnasütések, munkahelyi és megélhetési problémák szintjére. Sőt, olyan is volt, aki kifejezetten negatív lett, a sötét erőket képviselte. Legjobb otthoni barátoknak később aztán az ezoterikus weboldalak és a jobboldali lapok internetes verziói bizonyultak, akik nem beszéltek vissza, sőt megerősítették abban, amiben hisz és amit vall. Újabb jósok támogatták és nyugtatták meg az új világban is, skype-on is otthonról, hogy a legjobb úton jár. 2012 egyébként is nemsokára itt van. A maják megjósolták, hogy elnyeri a jó a méltó jutalmát, újjászületik a világ. Már nem kell sokat várni és szenvedni. Ő a győztesek közé akar és fog tartozni – erre tette fel az életét, tudat alatt már gyerekkorában is, mikor például kilépett a KISZ-ből, most meg már tudatosan is ezen dolgozik. Igazából – ha jól belegondolt, olyan, mintha az új világrend még fel nem kent papnője lenne. Mint a Tarot kártyában a II-es, a Főpapnő, a Máriát megjelenítő, a Tóra tekercseit tartó lap, ami az ösztönök azon bölcsességét jelképezi, ami többet tud minden írott betűnél. A múltkor random módon pont ezt húzta ki, mikor elemezte magát.

Ha jó kedve volt, sokszor felvette a legszebb ruháját, a legcsipkésebbet, amit egyszer még Budán csináltatott, még mikor otthon lakott. Énekelt, táncolt, otthon, egyedül – az egész alakját megmutató tükör előtt. Gyűjtötte a tapasztalatokat, az élményeket, a tudást. Fejlődött! Hát ezért kellett eljönnie szeretett hazájából! Ezért, hogy kívülről még jobban rálásson a feladataira, önnön magára, hogy megtalálja az életfeladatát, és a Férfit, akinek majd egyszer gyereket szülhet. Vagy gyerekeket. Egy egész nagy családot akar! Át akarja adni ezt a hihetetlen sok élményt és felhalmozott tudást annak, akit érdemesnek tart majd rá, hogy legnagyobb kincsével megajándékozza. Aki majd kíváncsi lesz rá, és gyönyörködni fog benne. Aki mellett ragyogni tud.

Voltak jelentkezők többen is, akik Ilonát csodálták, akik udvarolni szerettek volna – ki-ki a maga módján, ahogy tudott. A legtöbben kicsinek, értéktelennek érezték magukat Ilona mellett. Volt aki úgy érezte, nem tud megfelelni a hölgy irreális elvárásainak. Volt olyan is, aki boldog volt mellette egy ideig, csak talán vagy nem tudta kimutatni, vagy valahogy Ilona nem vette észre, nem hallotta meg, amit mondani akart. Neki nem volt ideje és energiája ezekre a pórias, földhözragadt dolgokra, a hétköznapi gagyira, mert magára kellett koncentrálnia, hogy megtalálja az Utat. Zongorázott, táncolt, énekelt, vágyakozott; a jóslatokat hallgatta vissza éjszakánként. Álmodott. Közben a kopott hercegek eloldalogtak, már ritkábban zavarják csak meg az álmait. Néha jöttek újak, mind ugyanolyanok. Egytől egyig. Az egyik még szimpatikus is lehetett volna, illetve az is volt eleinte, de gyertyafényes vacsorára helyett az első este valami olasz gyorsétterembe hívta meg, ráadásul sörözött. Meg olyan undorító is volt, ahogy evett. Hát nem – ez nem az ő stílusa.

Ilona várja lelki társát belső templomába. Azt a valakit, aki tanulni vágyik tőle, táplálkozni óhajt belőle, aki kíváncsi erre a már majdnem tökéletes életműre, amit át szeretne adni valakinek.

Mit? Mi van? Hogy ő kinek az életművére kíváncsi? … Hát... Ezen így még eddig nem gondolkodott el.


¹ Szóba se jöhet!
² második lehetőség
³Bakos Attila: A Duna Evangéliuma

A Nyúl Éve

Reggel 7-kor a pesti metrón utaztunk, mi – kilencen egy szerelvényben. A fülemen fejhallgató, az unalomig hallgatott Elena Paparizou a héten tizenkilendszedszer üvöltötte el a Gigolót, mert nem volt időm az új számokat rátölteni az MP3 lejátszómra. Mindegy, lényeg, hogy van valami a fülemen, és nem szólít le se koldus, se szórólap-osztogató, se jehovás. Utastársaim életunt arcait végignézvén eltűnődtem, vajon mit takarhatnak a semmibetekintő, agyongyötört tekintetek.

Velem szemben Sanyi ült, egy jó harmincas hapsi. Másnapos, nyúzott arcán látszott, hogy a tegnap esti tivornyát még nem teljesen heverte ki, hogy a tegnapi búfelejtő mégsem feledtette, hogy megint alig van lóvéja, hogy megint nem jutott előrébb a legutóbbi nővel se. Hogy kimondottan utálja magát, mert az évek óta nyomasztó merevedési zavarával egyszerűen nem tud mit kezdeni. Nyomulni csak egy darabig mer, mert fél, hogy ha a dugásig elmenne, megint úgy járna, mint a múltkor, mikor nem állt föl. Jó nem állt föl, de valószínűleg azért, mert a csaj csúnya volt, meg hát szájszaga is volt. Ezért nem gerjedt rá. Utána meg az a hülye kis k.rva – végig látványosan lenézte és szívatta, nem csoda, hogy nem ment. Mert amikor egyedül csinálja majomcsapda (maki-verem), akkor megy. Egyszerűen csak a hülye nőket fogja ki. Lehet, hogy egy fiatalabb csajjal kellene kezdenie – az úgyse tudja, hogy mit kell csinálni, vagy hogy mit várhat el. Aztán lehet, hogy nem, de ezen fölösleges agyalni, majd megoldódik. Orvoshoz nem megy! Nem impotens, ez baromság. Azért annyira nem áll még szarul a helyzet, hogy szakemberhez kelljen fordulni. Majd megoldódik! Minden meg szokott egyszer. Most úgyis az a lényeg, hogy ezt a műszakot le kell tudni, valahogy majd ezen is túlesik, este meg majd jól nyomják – jönnek Monyóék, nagyon jó arc – meg jön pár csaj is, a Vali hozza a barátnőit Gyömrőről. Majd ma este. Ááá, hogy már megint agyal... Mint az apja – pedig nem szeretne rá hasonlítani – ebben sem.

Mellette Gizike ült a hatodikról, egy dél-pesti lakótelepről. Gizike áporodott testszagát halványan már messzebbről is érezni lehet. Nyáron még messzebbről is. Az utóbbi időben csak lemosdik, a fürdés mindig hétvégén van. Tegnap este a mosdás is elmaradt, mert rohadtul elfáradt, úgy zuhant bele az ágyba ruhástól. Valószínűleg úgy is aludt el. Most reggel megint elmaradt ebben a hülye rohanásban. Meg kinek? Minek? Miért rittyentené ki magát? A részeg urának, aki este jobb esetben csak összeokádja a követ, rosszabban őt is helyreteszi? Nem akar ő már senkinek tetszeni, ennyi idősen csak a filmeken van a nőknek nemi élete, meg akinek olyan az anyagi helyzete, na. Neki ez jutott, meg a részeg ura. De nem az ura a hibás, hanem ez a mocskos rendszer, az elmúlt húsz év, meg főleg ez az utóbbi nyolc, a rohadt kommunisták. Akik tönkretették. Meg a zsidók, mint ez a szemét Gyurcsány. Azoknak a keze van benne mindenben. Jó ember volt az ura, végül is most is jóravaló lenne, csak kidolgozta már a belét, rámentek az idegei, tönkrement. És eljár a keze. Mindnek eljár, csak az ember ezzel nem dicsekszik. Minden nő kap. És hogy iszik? Iszik. Férfiből van. Végül is ő is iszik, de csak rövidet, de nem alkoholista. Főzés közben egyet-egyet, meg estefelé. Meg reggel, mikor szar a gyomra. Másként hogy lehetne bírni ezt az egészet? Két éve ingyen utazik, azóta kinézi az akciós újságból, hogy hol, mit lehet olcsóbban megkapni. Ki kell fogni, na. A kis nyugdíjból nem telik sokra. A csomag kávét a kínaiban 299-ért, a felest meg a Lehelen. Ruhát már régóta sehol, vagy csak a turkálóban. Mi a f.szt bámul ez az ostoba kis ribanc ott a másik sorban? Az ilyenekkel van tele a tévé meg az újságok. Mutogatják a melleiket meg a seggüket – ezért nem kellenek az érettebb nők a férfinépnek, mert ezekkel van tele minden, ott gusztustalankodnak a pucér valagukkal. Legszívesebben fölkelne és jól pofán csapná. Megérdemelné. Kis ribanc!

Szonja - ott szemben - észrevette Gizike tekintetét. Mit bámulsz, vén lotyó? Úristen, hogy lehet ilyen gusztustalanul kinézni. Ezt a rózsaszín kötött sapkát ezzel a zöld kabáttal – nem hiszem el! Tök mint anyám, b.szd meg. Rohadt gáz! Nem igaz, hogy nincs egy jó pasi az egész hülye metrón. Az ott szemben max. egy háromas alá, de a többihez képest még mindig egy fokkal jobb. A jó pasik tegnap mind buliztak, most meg biztos alszanak. Csak ő ilyen hülye lúzer, hogy ma is kell bemennie ügyelni.

Klári temetésre megy, összejöttek a dolgai mostanában. András meg hazafelé a barátnőjétől – szép este volt, fél éve tart, lehet, hogy még lesz belőle valami. Azért otthon még nem kéne róla beszélni. Annyira nem komoly, meg ha valami beüt, akkor égő újra beismerni a kudarcot. Jó ez most így, ahogy van – aztán kialakul.

Fogarasi úr a hasmenésével küzd, próbálja fölidézni, hogy melyik állomáson lehet nyitva nyilvános wc már ilyen korán, ráadásul hétvégén, vagy valami kocsma. Lehet, hogy a Nyugati lesz belőle, addig még négy megálló. Ki fogja bírni. Ki kell bírni. Fél percig, néha egy percig is elviselhető, aztán újra visszajön ez a csikarás. Mi a fenét ehetett tegnap? A Nyugatinál valami gyógyszertár is van talán nyitva. Nem baj, ha elkésik. Nem baj, csak érjünk oda!

A két kínai lány az ajtónál támaszkodik; nem ülnek le, pedig lenne egy csomó hely. Sietnek dolgozni valamelyik boltba, hogy nyitásra mosolyogva fogadják az olcsó holmit kereső magyar embert. Hálásak a sorsnak, hogy itt lehetnek, hogy megtűrik őket itt idegenben, ebben a csodálatos európai országban, ők – a magyarok. Az otthoniak erről csak álmodhatnak, s ha mesélik, el se igazán tudják képzelni, mit jelent a jólét. Megfogták az isten lábát, itt állnak a boldogság kapujában. Ezt hozta nekik a Nyúl éve...

Thursday, February 24, 2011

Sauna


Észtországban kalauzoltam egy pár fős magyar csoportot. Mint az északi országokban általában, itt is nagy hagyománya van a szaunának. A legtöbb háznak, és a jobb lakásoknak is külön szaunája van. Ahol nincs, ott meg a környékbeliek használnak egy nagyot, valahol a falu szélén, az erdőben, valamelyik tónál. Egy ilyen közös szaunázásra voltunk hivatalosok az egyik faluban. A csoport egyik tagja egy idősebb falusi bácsi volt, aki először utazott ilyen messzire, és elképzelése se volt arról, hogy mi vár rá.
Bejött ő is a többiekkel, csöndben, lefelé nézve izzadt, a kívülállónak úgy tűnt, élvezi is. Mikor a helyiekből az elsők fölálltak, és elindultak kifelé, hogy a hideg zuhany alá álljanak, Sanyi bácsi is ment velük.
A zuhany után, kissé elgondolkodva azt mondta:
- Na legalább most már elmondhatom, hogy háromszor voltam szaunában.
- Hogyhogy háromszor? - kérdeztük.
- Most először, utoljára, és soha többet a büdös kurva életbe'.

Dalida

Egy kisvárosi, pár főből álló magyar csoportot volt alkalmam kísérni Párizsban. Helyi idegenvezetőnk, Vincent meglepően jól, egy kis akcentussal beszélt magyarul, és teljes odaadással kísért föl bennünket a Sacré-Coeur székesegyházhoz, ahova bár egy kis fogaskerekűvel is fel lehetett volna menni, mégis gyalog vitt bennünket, hogy a negyed kevésbé ismert részeit is megmutathassa, az igazi Montmartre életébe is betekintést nyújtson. Nyári meleg volt, jóval 30 fok fölött, amitől csoportunk egyik tagja, egy terebélyes falusi asszony nagyon szenvedett. Egyrészt konzervatív, hithű katolikusként csak a templomot látta célként a szeme előtt, másrészt nehezen bírta az iramot. Végül egy szűk utcában megálltunk egy szép villa előtt az árnyékban, ahol Vincent azt mondta:
- És íme, ez a ház, ahol Dalida lakott.
- Ki az a Dalida???? - kérdezte rosszat sejtően a hölgy.
- Egy híres francia énekesnő, aki pár éve öngyilkos lett. Túl sok altatót vett be.
- Idefigyejjön fiatalembör – kerekedtek ki az asszony szemei – csak nem mondja komolyan, hogy emiatt a büdös drogos kurva miatt másztunk fő idáig?

Голубой

A szovjet időkben ez a kis mesefilm arról szólt, hogy az egyik kiskutya színe a többiekkel ellentétben kék (голубой) , és ezért kiközösítik. "Голубой, голубой, не хотим играть с тобой!" - Kék, kék, nem akarunk játszani veled! - éneklik kórusban.Közben eltelt felnőtt egy nemzedék, megbukott a szovjet rezsim, és ezekkel a változásokkal együtt az orosz nyelv is változott, kialakult egy új szleng.Ma a "голубой” szó nemcsak a kék színt jelenti, hanem ez a homoszexuálisok általános megnevezése is. A szerző dala az apartheid elleni harc égisze alatt született, és fogalma se lehetett arról, hogy 20 év múlva teljesen más jelentést is hordozni fog. Ez a harc így is, most is aktuális. Nem az a harc volt a végső...

Give Me 100 Baht

Thaiföldön sok transznemű, nővé operált férfi – azaz immár nő él, akiket ladyboy-nak hívnak. Bangkokban, Phuketen, a híres turistanegyedekben kabarékban lépnek fel, szexuális szolgáltatásukat ajánlják fel az odalátogató főként európaiaknak és ausztráloknak. Egy angol ismerősöm mesélte, hogy a bangkoki szórakozó negyedben egy harcias ladyboy elkezdte követni. Minél gyorsabban ment, annál jobban sietett utána a lány is. Egy idő után utolérte, és azt mondta a megrökönyödött britnek:
- Give me 100 Baht! (Adj száz bahtot!)
- Why? (Miért?) - kérdezte megdöbbenve a brit.
- Because I was walking with you! (Mert sétáltam veled.)

Косово - Kosovë

A falfirkát egy bécsi aluljáróban találtam. Koszovó – Szerbia, írta az ellentmondást és vitát nem tűrő, feltehetőleg szerb nemzetiségű hazafi. A nacionalista pufogtatások retróját éljünk Európa keleti felén. Több tízezren pusztultak el, lettek üldözötté saját falujukban és városukban, menekültek el több száz, több ezer kilométerre otthonuktól az ilyen és hasonló bosnyák, horvát, szerb, macedón, albán és más nemzeti identitások egészségtelen túllihegése, a vallási és nacionalista fanatizmus miatt.
Magyarországon is kezd veszélyes vizekre evezni. A XIX. századi talpramagyarkodás átitatódik a két világháború közti Klebersberg-féle „magyar kultúrfölény” vizionálásával, az egyre durvább és gusztustalanabb zsidózással és cigányozással. A soknemzetiségű, színes Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja most még sokak számára megkérdőjelezhetetlenül „tiszta magyar”, és ezért a „szent célért” – egyelőre még csak képletesen – kardot is ragadnak.
Kérdés, hogy nem jutnak-e hasonló sorsra magyarok, románok, szlovákok, ukránok, romák ezrei, mint ez a falfirkász, és nem kényszerülnek-e ugyanabba a bécsi aluljáróba, hogy elkeseredésükben, dühükben, gyűlöletükben a még üresen álló helyre felírják: Tatry – Slovensko, Felvidék – Magyarország, Ardeal – România.

Sweet Home

Isztambulból repültem haza nemrég. Velem együtt várt egy középkorú magyar házaspár a huszonéves fiukkal a Malév pesti járatára. Már beszállás előtt hangulatossá tették a tranzitvárót, ízes szlenggel kevert tájszólással tettek csípős megjegyzéseket a földi kiszolgálószemélyzetre, illetve a többi – részben szintén magyar – utasra. Ahogy előre éreztem, mögém kerültek. Mivel azonban volt jó pár szabad hely a gépen, arrébb ültem, mert még felszállás előtt kb. tízszer belerúgtak a fészkelődésükkel az ülésem hátába, és a visszafogott suttogásuk olyan hangos volt, hogy a fejhallgatón keresztül is tisztán hallottam minden szót.

Az út olyan hangulatban telt, mintha egy lakótelepi krimóba csöppentünk volna. Igazi ráhangolódás a hazai ritmusra! A záróakkord viszont még az edzettebbeket is meglepte. A tőlünk nem messze ülő kínai fiúkhoz a mama odaszólt:

- Aztán ha kimék a pijacra, fölismerjetök ám, azt neköm ócsóbban adjátok a cuccot! Mer' tudom ám, hogy seftőni jártok ki, a zanyátok szencségit!