Jó tizenöt éve egy iskolának tolmácsoltam az akkori, vidéki Magyarországon. Egy tsz majorban voltunk kint napokig, ahol a francia partneriskolájuk tanárait kívánták elszállásolni és megvendégelni. Amolyan magyaros módon, igazi magyaros virtussal. Zsíros pörkölttel, szaftos disznócsülökkel, disznózsírban tocsogó töltött káposztával, zsírban kisütött rétesekkel, jó ecetes-cukros lében áztatott savanyúval, fröccsel, otthon főzött pálinkával, ahogy illik. Azokban az években vegetáriánus voltam (ma sem eszem sok húst, disznót meg egyáltalán). Ezek a munkák különösen nyűgösek voltak számomra, mert egyrészt cukros csalamádén és fehér kenyéren éltem, másrészt azon, amit előre csomagoltam magamnak.
A problémát viszont nem ez jelentette elsősorban, inkább az, hogy azzal a renitens viselkedéssel, hogy nem ettem se húst, se annak a levét, nagyobb megbotránkozást váltottam ki, mintha az azonos nemű párommal csókolóztam volna az asztalnál, vagy félmeztelen ültem volna le tolmácsolni a terített asztalhoz.
„Legalább egy kis levest egyél, kiszedjük belőle a húst.” - javasolta a lelkes háziasszony immár nyolcadszor aznap.
„Köszönöm, nem kérek hullateát sem.” - zártam le a meddő beszélgetést.
Úgy tűnt, ezt már megértette.
No comments:
Post a Comment