Hol A Hazám?

A 90-es évek elején a még létező Csehszlovákiában, a Tátrában dolgoztam egy magyar csoporttal. Magánszállásokon, családoknál, többnyire nyugdíjas szlovák néniknél és bácsiknál voltunk elszállásolva. Súkromné ubytovanie volt a szolgáltatás neve, ami kényelmesebb és olcsóbb is volt, mint a környékbeli szállodák. (Mint anno Magyarországon a Zimmer frei.)

Egy nagyon idős házaspárhoz kerültem Poprad külvárosába, egy füstös kis konyhába, egy egyszerű kis szobába. Estefelé, a vacsora mellett kicsit próbáltam velük beszélgetni, hogy milyen náluk az élet, hogy érzik magukat, honnan jönnek hozzájuk vendégek – talán másfél évvel a rendszerváltás után. Nem túl sok sikerrel.

- Milyen a kapcsolatuk a lengyelekkel? - kérdeztem az idős, mogorva nénit.

- A lengyelek koszosak! - válaszolta mérgesen a mama.

- És a románok?

- Á, azok úgy lopnak, mint a cigányok.

- Hm. Azért az osztrákok jobbak, ugye?

- Azok a magyarokkal együtt szépen megszállva tartották Szlovákiát évszázadokon át!

- Az ukránok, oroszok?

- Komunisti! - hangzott a válasz.

- És a németek?

- Fašisti! - kiáltotta.

- És a csehek?

Ekkor már nagyon dühösen nézett rám a néni, s így kiáltott:

- Jedna banda s Nemcami! Ani nevie, kde je svoj domov! Stále len spieva, kde domov mŏj, kde domov mŏj, čo to sakra chce na Slovensku?! (Egy banda a németekkel! Azt se tudja hol a hazája! Folyton csak azt dalolja, hol a hazám, hol a hazám*, mi f_szt akar Szlovákiában?)

* Kde domov můj, kde domov můj (Hol a hazám, hol a hazám) – a cseh himnusz (egykori csehszlovák) első sorai.

Egy Kis Levét?

Jó tizenöt éve egy iskolának tolmácsoltam az akkori, vidéki Magyarországon. Egy tsz majorban voltunk kint napokig, ahol a francia partneriskolájuk tanárait kívánták elszállásolni és megvendégelni. Amolyan magyaros módon, igazi magyaros virtussal. Zsíros pörkölttel, szaftos disznócsülökkel, disznózsírban tocsogó töltött káposztával, zsírban kisütött rétesekkel, jó ecetes-cukros lében áztatott savanyúval, fröccsel, otthon főzött pálinkával, ahogy illik. Azokban az években vegetáriánus voltam (ma sem eszem sok húst, disznót meg egyáltalán). Ezek a munkák különösen nyűgösek voltak számomra, mert egyrészt cukros csalamádén és fehér kenyéren éltem, másrészt azon, amit előre csomagoltam magamnak.

A problémát viszont nem ez jelentette elsősorban, inkább az, hogy azzal a renitens viselkedéssel, hogy nem ettem se húst, se annak a levét, nagyobb megbotránkozást váltottam ki, mintha az azonos nemű párommal csókolóztam volna az asztalnál, vagy félmeztelen ültem volna le tolmácsolni a terített asztalhoz.

„Legalább egy kis levest egyél, kiszedjük belőle a húst.” - javasolta a lelkes háziasszony immár nyolcadszor aznap.

„Köszönöm, nem kérek hullateát sem.” - zártam le a meddő beszélgetést.

Úgy tűnt, ezt már megértette.