Egy dél-amerikai üzletembernek tolmácsoltam a minap egyik neves szállodánk éttermében. Ízlésesen, precízen elkészített asztalhoz ülhettünk le ebédelni, és kezdhettünk neki egy fontosnak ígérkező tárgyalásnak. Az étlapot lapozgatván mind a dél-amerikai, mind a magyar tárgyalófelek választottak maguknak valamit a kulináris csodákból. Az egyik magyar üzletember egy vadas specialitást nézett ki magának, amihez köretként polentát szolgáltak föl. Nem pontosan tudta, hogy mit jelent, az angol és a német menüben is polentaként szerepelt, így néhányan próbáltuk körülírni neki, hogy gyakorlatilag a puliszkáról van szó, egy kukoricadarából készült köretről, ami eredetileg román étel, s mamaligának hívják déli szomszédaink. Ha járt valaha Romániában, biztos evett már ilyet. Az érintettnek sajnos nem sikerült válaszolnia, mert buzgó pincérünk, csinos frakkjában felpattant, s a szavunkba vágva nyugtatott meg mindannyiunkat: „Nem román! Ez nem román! Polenta – ez magyar.”
Ez egy magára valamit adó szálloda és étterem, kérem. Nem valami koszos oláh lebuj. Már hogy szolgálnának föl románt? Románt?! Ez egy neves budapesti étterem, ide nyugati turisták és üzletemberek járnak. Fel van kapva, és az árak is ehhez vannak igazítva. Itt van egy bizonyos szint, kérem!
Klébersberg Kúnó magyar kultúrfölény-elmélete – úgy tűnik - a génjeinkbe ivódott. Ez is egy hungaricum lett. Enescu Liszthez képest bocskoros utcazenész, Eminescu Petőfihez (nem Petrovics, nem Hrúz!) képest valami harmadrangú „kommunista” firkász, a történelmük mese – vagy tiszta magyar és meghamisították.
Egy nagyon apró kérésem lenne tisztelt honfitársaim felé. Egy kis kukoricadara nem olyan sok. Ezt az ici-pici gombócot engedjük néha mamaligának fordítani. Nem fogja tönkretenni nemzeti értékeinket, és nem űzi el magyaros éttermeinkből a külföldi vendégeket sem.
Ha a kulturális fölényünk valóban olyan óriási, mit árthat nekünk egy marék kukorica?
