Sauna

Észtországban kalauzoltam egy pár fős magyar csoportot. Mint az északi országokban általában, itt is nagy hagyománya van a szaunának. A legtöbb háznak, és a jobb lakásoknak is külön szaunája van. Ahol nincs, ott meg a környékbeliek használnak egy nagyot, valahol a falu szélén, az erdőben, valamelyik tónál. Egy ilyen közös szaunázásra voltunk hivatalosok az egyik faluban. A csoport egyik tagja egy idősebb falusi bácsi volt, aki először utazott ilyen messzire, és elképzelése se volt arról, hogy mi vár rá.

Bejött ő is a többiekkel, csöndben, lefelé nézve izzadt, a kívülállónak úgy tűnt, élvezi is. Mikor a helyiekből az elsők fölálltak, és elindultak kifelé, hogy a hideg zuhany alá álljanak, Sanyi bácsi is ment velük.

A zuhany után, kissé elgondolkodva azt mondta:
- Na legalább most már elmondhatom, hogy háromszor voltam szaunában.
- Hogyhogy háromszor? - kérdeztük.
- Most először, utoljára, és soha többet a büdös kurva életbe'.

Dalida

Egy kisvárosi, pár főből álló magyar csoportot volt alkalmam kísérni Párizsban. Helyi idegenvezetőnk, Vincent meglepően jól, egy kis akcentussal beszélt magyarul, és teljes odaadással kísért föl bennünket a Sacré-Coeur székesegyházhoz, ahova bár egy kis fogaskerekűvel is fel lehetett volna menni, mégis gyalog vitt bennünket, hogy a negyed kevésbé ismert részeit is megmutathassa, az igazi Montmartre életébe is betekintést nyújtson. Nyári meleg volt, jóval 30 fok fölött, amitől csoportunk egyik tagja, egy terebélyes falusi asszony nagyon szenvedett. Egyrészt konzervatív, hithű katolikusként csak a templomot látta célként a szeme előtt, másrészt nehezen bírta az iramot. Végül egy szűk utcában megálltunk egy szép villa előtt az árnyékban, ahol Vincent azt mondta:

- És íme, ez a ház, ahol Dalida lakott.
- Ki az a Dalida???? - kérdezte rosszat sejtően a hölgy.
- Egy híres francia énekesnő, aki pár éve öngyilkos lett. Túl sok altatót vett be.
- Idefigyejjön fiatalembör – kerekedtek ki az asszony szemei – csak nem mondja komolyan, hogy emiatt a büdös drogos kurva miatt másztunk fő idáig?

Голубой

A szovjet időkben ez a kis mesefilm arról szólt, hogy az egyik kiskutya színe a többiekkel ellentétben kék (голубой) , és ezért kiközösítik. "Голубой, голубой, не хотим играть с тобой!" - Kék, kék, nem akarunk játszani veled! - éneklik kórusban.Közben eltelt felnőtt egy nemzedék, megbukott a szovjet rezsim, és ezekkel a változásokkal együtt az orosz nyelv is változott, kialakult egy új szleng.Ma a "голубой” szó nemcsak a kék színt jelenti, hanem ez a homoszexuálisok általános megnevezése is. A szerző dala az apartheid elleni harc égisze alatt született, és fogalma se lehetett arról, hogy 20 év múlva teljesen más jelentést is hordozni fog. Ez a harc így is, most is aktuális. Nem az a harc volt a végső...

Give Me 100 Baht

Thaiföldön sok transznemű, nővé operált férfi – azaz immár nő él, akiket ladyboy-nak hívnak. Bangkokban, Phuketen, a híres turistanegyedekben kabarékban lépnek fel, szexuális szolgáltatásukat ajánlják fel az odalátogató főként európaiaknak és ausztráloknak. Egy angol ismerősöm mesélte, hogy a bangkoki szórakozó negyedben egy harcias ladyboy elkezdte követni. Minél gyorsabban ment, annál jobban sietett utána a lány is. Egy idő után utolérte, és azt mondta a megrökönyödött britnek:

- Give me 100 Baht! (Adj száz bahtot!)

- Why? (Miért?) - kérdezte megdöbbenve a brit.

- Because I was walking with you! (Mert sétáltam veled.)

Косово - Kosovë

A falfirkát egy bécsi aluljáróban találtam. Koszovó – Szerbia, írta az ellentmondást és vitát nem tűrő, feltehetőleg szerb nemzetiségű hazafi. A nacionalista pufogtatások retróját éljünk Európa keleti felén. Több tízezren pusztultak el, lettek üldözötté saját falujukban és városukban, menekültek el több száz, több ezer kilométerre otthonuktól az ilyen és hasonló bosnyák, horvát, szerb, macedón, albán és más nemzeti identitások egészségtelen túllihegése, a vallási és nacionalista fanatizmus miatt.

Magyarországon is kezd veszélyes vizekre evezni. A XIX. századi talpramagyarkodás átitatódik a két világháború közti Klebersberg-féle „magyar kultúrfölény” vizionálásával, az egyre durvább és gusztustalanabb zsidózással és cigányozással. A soknemzetiségű, színes Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja most még sokak számára megkérdőjelezhetetlenül „tiszta magyar”, és ezért a „szent célért” – egyelőre még csak képletesen – kardot is ragadnak.

Kérdés, hogy nem jutnak-e hasonló sorsra magyarok, románok, szlovákok, ukránok, romák ezrei, mint ez a falfirkász, és nem kényszerülnek-e ugyanabba a bécsi aluljáróba, hogy elkeseredésükben, dühükben, gyűlöletükben a még üresen álló helyre felírják: Tatry – Slovensko, Felvidék – Magyarország, Ardeal – România.

Sweet Home

Isztambulból repültem haza nemrég. Velem együtt várt egy középkorú magyar házaspár a huszonéves fiukkal a Malév pesti járatára. Már beszállás előtt hangulatossá tették a tranzitvárót, ízes szlenggel kevert tájszólással tettek csípős megjegyzéseket a földi kiszolgálószemélyzetre, illetve a többi – részben szintén magyar – utasra. Ahogy előre éreztem, mögém kerültek. Mivel azonban volt jó pár szabad hely a gépen, arrébb ültem, mert még felszállás előtt kb. tízszer belerúgtak a fészkelődésükkel az ülésem hátába, és a visszafogott suttogásuk olyan hangos volt, hogy a fejhallgatón keresztül is tisztán hallottam minden szót.

Az út olyan hangulatban telt, mintha egy lakótelepi krimóba csöppentünk volna. Igazi ráhangolódás a hazai ritmusra! A záróakkord viszont még az edzettebbeket is meglepte. A tőlünk nem messze ülő kínai fiúkhoz a mama odaszólt:

- Aztán ha kimék a pijacra, fölismerjetök ám, azt neköm ócsóbban adjátok a cuccot! Mer' tudom ám, hogy seftőni jártok ki, a zanyátok szencségit!